Jogi háttér

Az EU egészségpolitikai tevékenységének hatáskörét az Európai Unió működéséről szóló szerződés 168. cikke határozza meg, mely kimondja, hogy minden uniós szakpolitika és intézkedés kidolgozása és végrehajtása során biztosítani kell a lakosság egészségének minél magasabb szintű védelmét. Az uniós egészségügyi politika alapvető célja, hogy az EU minden polgára magas színvonalú egészségügyi ellátásban részesülhessen. Uniós szinten főbb egészségpolitikai célkitűzések a betegségek megelőzése és az egészséges életmód népszerűsítése, a járványok és az egészségügyi kockázatok elleni védelem, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés fejlesztése, a betegbiztonság javítása, a lakosság egészségügyi téren való tájékozottságának, tudatosságának fejlesztése, a gyógyszerek és orvostechnikai eszközök minőségének, biztonságosságának garantálása, az egészségügyi kutatás fejlesztése, új technológiák kidolgozásának támogatása. A Szerződés ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy az egészségpolitika kialakítása, az egészségügyi ellátás megszervezése a tagállamok hatáskörébe tartozik. Az EU tevékenysége tehát elsősorban kiegészíti és támogatja a tagállami egészségpolitikákat, ösztönzi a tagországok közötti együttműködést, elősegíti a koordinációt, az információk, ismeretek és legjobb gyakorlatok megosztását.

Az Európai Unió alapvető szabadságelvei, az áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad áramlása az egészségügy területét is áthatja. Az Európai Unió az egészségügy egyes területein különböző jogalkotási eszközök segítségével szabályozást is létrehoz. Az EU 2003 óta készít egészségügyi cselekvési tervet, melyben azonosítja a főbb egészségügyi kihívásokat, meghatározza a problémák leküzdésére irányuló célokat és akciókat, és pénzügyi támogatást nyújt ezek megvalósításához. Jelenleg a harmadik, 2014-2020 közötti időszakra vonatkozó akcióprogram van érvényben.

Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében intézkedéseket (rendelet, irányelv, határozat, ajánlás) fogadhat el az emberi eredetű szervek és szövetek, vér és vérkészítmények, valamint a gyógyszerek és gyógyászati eszközök magas szintű minőségi és biztonsági követelményeinek megállapítására, a lakosság egészségének védelme érdekében az állat- és növényegészségügy terén, az emberi egészség védelmére és javítására, a határon átnyúló egészségügyi veszélyekre. (Ezeken a területeken a közösségi jogi szabályozás meg is történt:Az Európai Unió egészségügyi joganyaga, stratégiák, akciótervek). Az EU egyes, nem kifejezetten az egészségügyre vonatkozó, de azt is érintő szabályozásai (pl. az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelve (2003. november 4.) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól) is befolyásolják a tagállamok egészségügyi rendszereinek működését.

Az Európai Unió Bíróságának ítéletei, döntései pl. a határon átívelő egészségügyi ellátás területén már a jogi szabályozás, az irányelv megszületése előtt is hatással voltak a tagállamok egészségpolitikájára és gyakorlatára. Az EU Bírósága az elmúlt években számos olyan ítéletet hozott (ld. Egészségügyi ellátás), amelyek megerősítették, hogy a betegek bizonyos feltételekkel (például előzetes engedéllyel) jogosultak arra, hogy valamely másik tagországban – a szolgáltatások szabad áramlásának elve alapján – egészségügyi ellátást vegyenek igénybe, és az ellátás igénybevételét követően támogatásban is részesülhetnek. A Bíróság döntései ugyanakkor nem eredményeztek egyértelmű és átlátható szabályozást, ezért a Bizottság 2003-as kezdeményezését követően 2008-ban a Tanács és a Parlament – az Európai Bíróság joggyakorlata alapján – irányelv-tervezetet dolgozott ki a határokon átívelő egészségügyi ellátás közösségi jogi keretének megteremtésére. Az EU döntéshozó szervei hosszas egyeztetést követően végül 2011. március 9-én fogadták el a 2011/24/EU irányelvet, amely 2013. október 25-től hatályos. A direktíva értelmében az uniós polgárok az adott egészségügyi ellátást lakóhelyüktől függetlenül az EU bármelyik tagországában igénybe vehetik, és ebben az esetben is jogosultak támogatásra. Ugyanakkor a tagállamok egészségbiztosító társaságai csak azokat a másik tagországban igénybevett egészségügyi ellátásokat kötelesek támogatni, amelyeket saját területükön is támogatnak, és csak olyan mértékben, amilyen mértékben saját területükön térítik.

A tagországok felelősségébe tartozik a külföldön igénybe vett kezelések támogatására vonatkozó szabályrendszer saját területükön való kialakítása. A korábban általános gyakorlatként alkalmazott előzetes engedélyezést az irányelv értelmében csak kivételes esetekben kell alkalmazni, ha az adott tagország egészségügyi rendszerének pénzügyi fenntarthatósága szükségessé teszi. Az előzetes engedélyezés azokban az esetekben tagadható meg, ha a) az ellátást az orvosilag indokolt határidőn belül a saját országban is biztosítani tudják, b) az ellátás veszélyt jelent a betegre vagy az ország lakosságára, illetve c) a beteg által választott külföldi egészségügyi szolgáltató tevékenysége aggodalomra ad okot az ellátás minősége és/vagy biztonsága tekintetében. Az uniós polgárok jogosultak arra, hogy a tájékozott döntéshozatal érdekében minden releváns információt megszerezzenek az országos kapcsolattartó pontoktól, valamint közvetlenül az egészségügyi szolgáltatóktól.

Forrás: