HealthOnline cikkek

Ország: OECD

Témakör: Egészségügyi dolgozók

Egészségügyi humán erőforrás politikák az OECD-országokban

Az OECD 2016 márciusában publikált tanulmánya rávilágít arra, hogy habár az OECD-országokban nőtt az orvosok és ápolók száma, elsősorban a képzési keretszámok bővítésének köszönhetően, az egészségügyi szakemberek földrajzi eloszlása továbbra is egyenlőtlen. Az ellátáshoz való hozzáférés növelése érdekében további intézkedésekre van szükség, így pl. bizonyos orvosi feladatkörök ápolókra történő átruházására, a telemedicina szélesebb körű alkalmazására.

Az OECD 2016 márciusában, "Health Workforce Policies in OECD Countries: Right Jobs, Right Skills, Right Places" címmel publikált tanulmánya áttekinti a fő trendeket és politikai prioritásokat az OECD-országok egészségügyi munkaerejére vonatkozóan, különös hangsúlyt fektetve az orvosokra és ápolókra, akik tradicionálisan főszerepet játszanak az egészségügyi ellátásban. Körvonalazza az egészségügyi humán erőforrás politikák főbb stratégiai irányvonalait arra vonatkozóan, hogy megfelelő számú és képzettségű egészségügyi szakember, megfelelő szolgáltatásokat tudjon nyújtani, hatékony választ adva a lakosság egészségügyi igényeinek változásaira.

Az egészségügyi munkaerő kereslete és kínálata minden OECD-országban nőtt az utóbbi időben: 2014-ben az egészségügyi és szociális szektorban dolgozók együttesen a teljes foglalkoztatottság több mint 10 százalékát tették ki a legtöbb OECD-országban.

Az egészségügyi munkaerővel kapcsolatos viták középpontjában az OECD-országokban általában a humán erőforrás hiány áll, kiegészülve olyan aggodalmakkal, miszerint az orvosok és ápolók "baby-boom" generációjának közelgő nyugdíjazása tovább súlyosbíthatja ezt a problémát. Ugyanakkor több OECD-ország elébe ment a nyugdíjazási hullámnak azáltal, hogy növelte a hallgatói keretszámokat az orvosi és ápolói oktatásban az elmúlt évtizedben, amelynek eredményeképpen számos új orvos és ápoló lépett be a munkaerőpiacra, és vette át a nyugdíjba vonulók helyét. Emellett a nyugdíjreformok és egyéb tényezők is hozzájárultak az orvosok és ápolók szakmában tartásához. Ennek következtében az egészségügyi munkaerővel kapcsolatos prioritások több OECD-országban eltolódtak a munkaerőhiány felől a speciálisabb kérdések felé, így például az egészségügyi szakemberek megfelelő összetételének és földrajzi eloszlásának irányába.

Nőtt az orvosok és ápolók száma az OECD-országokban

Az "egészségügyi munkaerőhiány növekedésével" kapcsolatos aggodalmak ellenére az orvosok ás ápolók száma sosem volt ilyen magas az OECD-országokban. 2013-ban összesen 3,6 millió orvos és 10,8 millió ápoló dolgozott az OECD-országokban (vö.: 2000-ben 2,9 millió orvos és 8,3 millió ápoló). Az orvosok és ápolók száma gyorsabban növekedett, mint a teljes lakosság száma szinte minden országban, így az orvosok és ápolók lakosságszámra vetített aránya is növekedett. Az OECD-országokban 2013-ban átlagosan 3,3 orvos jutott 1000 főre (2000-ben 2,7, ami 20 százalékos növekedést jelent), és 9,1 ápoló jutott 1000 főre (2000-ben 7,8, ami 15 százalékos növekedést jelent). Az orvosok számának növekedése különösen gyors volt néhány országban, így például az Egyesült Királyságban.

Az egészségügyi szakemberek képzettségbeli összetétele (skill-mix) jelentős változatosságot mutat OECD-szerte, ami az egészségügyi ellátás megszervezésében, valamint a feladatok egészségügyi szakemberek közötti megosztásában rejlő különbségeket tükrözi. 2013-ban Görögországban jutott a legkevesebb, 1 ápoló 1 orvosra, Finnországban, Japánban, Írországban és Dániában pedig 4,5 vagy ennél is több. Néhány országban több olyan feladatot is az ápolókra ruháznak át, amelyek hagyományosan az orvos feladatkörébe tartoznak.

Növelték a keretszámokat az orvosi és ápolói képzésben

A legtöbb OECD-ország jelentősen növelte a keretszámokat az orvosi és ápolói képzésben, a jelenlegi és jövőbeni munkaerőhiány ellensúlyozása céljából. Egyes országokban, így pl. Belgiumban, Csehországban és Magyarországon az orvosi és ápolói képzésben résztvevők körét külföldi hallgatókkal bővítették, akik a képzést követően gyakran visszatérnek saját országukba. Az ápolói képzésben résztvevő hallgatók számát leginkább az Egyesült Államokban növelték: 2001 és 2013 között a regisztrált ápolói képzésbe felvettek számát megduplázták. Ennek következtében a jövőben már inkább ápolói munkaerő-többlettel, mint hiánnyal kell számolni. Az Egyesült Államokban az orvostanhallgatók száma is növekedett az elmúlt években, habár lassabb ütemben. 2001 és 2013 között több mint 33 százalékkal nőtt az orvostanhallgatók száma. Ugyanakkor a rezidensi pozíciók száma nem bővült ugyanilyen ütemben, ami szűk keresztmetszetet képez.

Növelték a háziorvosi képzésben résztvevők számát

Egyre nagyobb konszenzus van az OECD-országokban arra vonatkozóan, hogy az egészségügyi rendszerek oly módon történő átalakítására van szükség, hogy a krónikus betegségek növekvő terhét a kórházon kívüli szolgáltatók hatékonyabban tudják kezelni. Ugyanakkor az elmúlt években az orvosok száma ugyan növekedett, a háziorvosok száma azonban csökkent. Az OECD-országokban átlagosan az orvosok mintegy harmadát teszik ki a háziorvosok.

Számos ország (pl. Kanada, Franciaország, Egyesült Királyság) intézkedéseket tett arra, hogy visszafordítsa ezt a tendenciát azáltal, hogy növelték a posztgraduális képzési helyek számát az általános orvoslásban, habár nem mindig könnyű betölteni az újonnan elérhetővé vált helyeket.

Néhány országban, pl. az Egyesült Államokban, Kanadában és Hollandiában növelték a továbbfejlesztett ápolói képzési programok, így pl. az ún. nurse practitioner képzési programok keretszámát. A nurse practitioner vagy advanced practice nurse olyan egészségügyi szakember, aki ápolóként több, korábban csak orvosi hatáskörben lévő feladatot is ellát. Számos kutatás bizonyította, hogy a megfelelő képzéssel rendelkező nurse practitioner vagy advanced practice nurse elősegíti az alapellátáshoz való jobb hozzáférést, és kisebb betegségek kezelése, valamint a krónikus betegek rutinszerű nyomon követése esetében ugyanolyan minőségű ellátást nyújt, mint a háziorvos. A nagyobb számú, magasabb képzettséggel rendelkező ápoló képzése és megfelelő alkalmazása időt takaríthat meg az orvosok számára, akik így teljes mértékben azokra a betegekre tudnak koncentrálni, akik orvosi diagnózist és kezelést igényelnek.

Oktatási, képzési programok továbbfejlesztése és folyamatos szakmai fejlődés

Egy 2011-12-ben végzett kérdőíves felmérés alapján az orvosok mintegy fele számolt be arról, hogy alulképzett bizonyos feladatokra, ugyanakkor az orvosok és ápolók hetven százaléka arról számolt be, hogy egyes feladatokra túlképzettek. Szükség van az egészségügyi szakemberek képzésének olyan átalakítására, amely nagyobb figyelmet fordít a csoportmunka alapú és problémamegoldás alapú képzésre, hogy áthidalják az iskolában szerzett tudás és a munkahelyi követelmények közötti hiányosságokat. A folyamatos szakmai fejlődés további fontos politikai eszköz annak biztosítására, hogy az orvosok és ápolók szaktudása alkalmazkodni tudjon a gyorsan változó technológiai fejlődéshez és a munkahelyi követelményekhez. Emellett szükség van a feladatok és kompetenciák újragondolására, és annak áttekintésére, hogy mely orvosi feladatokat lehet átadni a magasabb képzettséggel rendelkező ápolóknak. Az OECD-országok mintegy harmada számolt be arról, hogy az elmúlt öt évben kiterjesztették a nem orvosi végzettségű szakemberek körét, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés fejlesztése érdekében, különösen az alapellátásban. Több magasabb szintű feladatot vezettek be az ápolók és a gyógyszerészek számára. Az Egyesült Államok, Kanada és az északi országok tapasztalatai arra mutattak rá, hogy a magasabb képzettséggel rendelkező ápolók különösen hasznos szerepet játszhatnak a lakosság ellátásában azokon a területeken, ahol kevés az orvos. Ugyanakkor az ápolók hatáskörének kiterjesztését megelőzően gyakran le kell küzdeni az orvostársadalom ellenkezését.

Modern technológiák alkalmazása az ellátáshoz való jobb hozzáférésre a vidéki és távoli régiókban

Az orvosok egyenlőtlen területi eloszlása számos OECD-országban az egyik legfőbb problémát képezi az egészségügyi ellátás terén, amely akadályozhatja az ellátáshoz való hozzáférést a vidéki és távoli területeken élők számára. Ez különösen nagy gondot jelent az északi országokban, valamint a nagyobb területű országokban, így pl. az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában. Az orvosok sűrűsége általában magasabb a városi régiókban, mint a vidéki területeken, és a szakellátások is az urbanizált területekre koncentrálódnak.

Több OECD-ország tett kísérletet az orvosok egyenlőtlen területi eloszlásának kiküszöbölésére, melyek azonban nem mindig jártak sikerrel. A következő példák emelhetők ki:
- Az orvostanhallgatók kiválasztására vagy az orvosi egyetemek elhelyezkedésére irányuló politikák: Ausztráliában és Japánban minimális kvótát állapítottak meg az orvostudományi egyetemek számára, amelyet a vidéki hallgatók számára kell fenntartaniuk, és esetlegesen anyagi ösztönzőket is biztosítanak a végzett hallgatók számára, hogy meghatározott ideig az alul-ellátott területeken vállaljanak munkát. Norvégiában, Japánban és Kanadában vidéki vagy távoli területeken alapítottak orvosi egyetemet, abban a reményben, hogy az itt végzettek itt fognak munkát is vállalni. Ezekben az országokban van bizonyíték arra nézve, hogy a vidéki vagy távoli területeken orvosi egyetemet végzettek magas arányban vállaltak munkát ugyanitt, jóllehet ehhez sokszor pénzügyi ösztönzőket is biztosítanak.
- Pénzügyi ösztönzők biztosítása az orvosok számára az alul-ellátott területeken való praktizáláshoz vagy szabályozások bevezetése a praxis elhelyezkedése megválasztásának korlátozására: A pénzügyi ösztönzők nyújtása történhet egyszeri kifizetés formájában a letelepedés megkönnyítésére, valamint folyamatos kereset-kiegészítések és bónuszok formájában. Németországban a legtöbb tartomány pénzügyi ösztönzőket kínál azon háziorvosok számára, akik először hoznak létre praxist, és azok a háziorvosok, akik alul-ellátott területen nyitják meg rendelőjüket, magasabb finanszírozásban részesülnek. Emellett olyan szabályozások is érvényben vannak, amelyek korlátozzák az orvosok szabadságát praxis létrehozására megfelelően ellátott területen.
- Ellátás-szervezési innovációk, modern technológiák, telemedicina alkalmazásának ösztönzése: ezek az innovációk magukban foglalják az orvosi kompetenciák egy részének ápolókra és más egészségügyi szakemberekre történő átruházását, valamint a telemedicina alkalmazását a páciensekkel történő távoli kapcsolatfelvételre. A telemedicina szélesebb körű alkalmazására több országban is vannak kezdeményezések, leginkább Kanadában, Ausztráliában és Finnországban.

Ezek a módszerek nem zárják ki egymást, és talán hatásosabbak is, ha az intézkedéseket együttesen alkalmazzák. A francia egészségügyi és szociális minisztérium 2012-ben egy átfogó intézkedéscsomagot indított, az orvosok alul-ellátott területeken történő toborzása és megtartása céljából. Ez a csomag számos intézkedést magában foglal a fiatal orvosok alul-ellátott területeken történő elhelyezkedésének ösztönzésére, a pénzügyi ösztönzők mellett a kedvezőbb munkafeltételek kialakítását új, multidiszciplináris orvosi rendelőkön keresztül, amelyek lehetővé teszik, hogy az orvosok és más egészségügyi szakemberek ugyanazon rendelőben dolgozzanak. Emellett a telemedicina alkalmazását is ösztönzik, és bizonyos kompetenciákat az orvosokról más egészségügyi szakemberekre ruháznak át.

A külföldön képzett egészségügyi dolgozókra való ráutaltság csökkentése

A bevándorló egészségügyi szakemberek egyre nagyobb arányban vannak jelen az OECD-országok egészségügyi rendszereiben. A külföldi származású orvosok az aktív orvosok 22 százalékát tették ki az OECD-országokban 2010-11 folyamán, a külföldi származású ápolók pedig a 14 százalékát. A külföldön képzett egészségügyi dolgozók aránya alacsonyabb (17 százalék az orvosok és 6 százalék az ápolók esetében). Az OECD-országokban dolgozó külföldi egészségügyi szakemberek legnagyobb arányban Indiából és a Fülöp-szigetekről érkeznek. Néhány afrikai ország súlyos munkaerő-hiánnyal küzd a képzett egészségügyi humán erőforrás terén, így pl. Nigéria, ahol 2000 és 2010 között közel megduplázódott a kiáramló egészségügyi szakemberek száma.
Ugyanakkor számos OECD-országok növelte a képzési keretszámokat a hazai egészségügyi szakemberek oktatásában az elmúlt évtizedben, ami csökkentette a külföldi orvosokra és ápolókra való ráutaltságot. Ez az Egyesült Államokra különösen igaz, mely tradicionálisan a külföldön képzett orvosok és ápolók legnagyobb importőre, ugyanakkor jelenleg a külföldi egészségügyi szakemberek beáramlása sokkal alacsonyabb szintű, mint tíz évvel ezelőtt. Az Egyesült Királyságban, mely az egészségügyi szakemberek második legnagyobb importőre, az újonnan képzett hazai orvosok száma jelenleg meghaladja a külföldön képzett új orvosok számát. A külföldön képzett orvosok összetétele az Egyesült Királyságban jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedben, ugyanis kevesebb orvos jön Afrikából és Ázsiából, viszont egyre többen érkeznek az EU más országaiból. Néhány OECD-ország két- vagy többoldalú megállapodásokat kötött más országokkal a kölcsönösen előnyös együttműködésre vonatkozóan az egészségügyi munkaerő toborzása és nemzetközi képzése terén.

Következtetések

Az egészségügyi ellátás a technológiai fejlődés és a lakosság egészségügyi igényeinek változásai, valamint a gazdasági korlátok függvényében folyamatosan változik. A változás mindig is jelen volt, napjainkban azonban felgyorsult: a változások óriási lehetőséget kínálnak a jobb és hatékonyabb egészségügyi szolgáltatások nyújtására. Ugyanakkor kihívást is jelentenek az egészségügyi rendszerek, valamint az egészségügyi szakemberek tradicionális feladatkörei és felelősségi körei számára. A politikai döntéshozóknak, szakmai csoportoknak, oktatási intézményeknek és állampolgároknak együttműködve kell leküzdeniük ezeket a kihívásokat, és biztosítaniuk, hogy az egészségügyi rendszerek folyamatosan meg tudjanak felelni a változó igényeknek és elvárásoknak.

Forrás: Health Workforce Policies in OECD Countries. Policy Brief, March 2016. http://www.oecd.org/health/health-systems/Health-workforce-policies-in-oecd-countries-Policy-brief.pdf

Megjelenés dátuma: 2016-03-22 16:16:04